Fekete Ádám: A Jeditanács összeül

>> a STAFÉTA bemutatja
>> 2017. OKTÓBER 27.

Zsolt, főszereplőnk, huszonöt éves. „Lázadni túl öreg, belenyugodni fiatal”, ahogy a Szabó Benedek és a Galaxisok zenekar nyilatkozik így erről az életkorról, sommásan, frappánsan. Sokunknak az elveszettség időszaka ez: még nem vagyunk egészen felnőttek, habár már pislákol bennünk valamiféle felelősségtudat, mások és önmagunk iránt. Dolgozunk ugyan, van, hogy a végkimerülés határáig, de ez nem nyújt biztonságot számunkra, ezért szabálytalan időközönként ránktör a torokszorító érzés, hogy nem vagyunk a helyünkön. Jövőképünk ködös és megközelíthetetlen. Csapongunk, tévelygünk és önpusztítunk, valami változás kézzelfoghatatlan reményében. Kívül keressük a nyugalmat, miközben tudjuk, hogy amíg idebent káosz van, kinti rendben hiába reménykedünk. Mikor ez a lappangó tudás mintegy epifániaszerűen felviláglik előttünk, eldöntjük: átgondoljuk életünket és változtatunk rajta! Leszokunk a leszokandókról, felfüggesztjük a rosszat és belefogunk a jóba. Érezzük, hogy most képesek vagyunk kezünkbe venni az irányítást.
Tapasztalataim szerint ez a túláradó tetterőérzet vasárnap (értsd: minden vasárnap) jelentkezik. Vasárnap, amikor az Alkotó pihen, a múlt hét jövő hétbe fordul, és új ciklus kezdődik, amelybe már (vérmes reményeink szerint) mi is új emberként vethetjük majd magunkat. Vasárnaponként megfogadjuk, hogy nem iszunk többé, elhatározzuk, hogy kiegyenlítjük tartozásainkat, mások felé és magunk felé, jó útra térünk, és a többi.
Az előadás arra szeretne rávilágítani, hogy szépreményű, nagy terveink hogyan halványulnak el, min siklanak ki, miért hiúsulnak meg. Arra, hogy milyen szövevényesek lelkiismeretünknek útjai. Arra, hogy „milyen felemás érzések közt élünk, milyen sokféle vonzások között”. Úgy látom, ez a generációm nagy tragédiája: ez a bizonytalan bénultság, ami miatt képtelenek vagyunk az álmainkat megvalósítani. A fejünkben marad mind, élve eltemetve.
Zsolt vasárnapkálváriáját hat figura kíséri végig: a hangok Zsolt fejében. Zsolt őtőlük kér tanácsot, ővelük beszélget, de ha nem kérdez, ők akkor is beszélnek hozzá, egyengetik az útját. Kik ők? Őrangyalok? Kísértetek? Élő lelkiismeret? Jedik tanácsa? Jót akarnak egyáltalán? Zsoltnak nem könnyű elnavigálni a hangok között, pontosan érteni őket és jókor, jónak fogadni szót, szétszálazni a különböző véleményeket és nem elveszni a szabadon cikázó asszociációk kakofóniájában.
A történés nem kint, hanem bent van, a kinti eseményekről a belső rezdüléseken, csuszamlásokon, vitákon, habpartikon keresztül szerzünk tudomást. Zsolt fejében akár egyetlen perc is órákká tágulhat a nagy tanácskozásban, egy figyelmetlen pillanat alatt pedig akár órák is eltelhetnek, úgyhogy résen kell lennie. Láthatjuk, hogy egyetlen döntés meghozatala alatt mennyi ingerrel küzd meg az ember, hány meg hány akadály gördül közénk és az életünk kézenfekvő megoldása közé, mennyi nagyszerű gondolat, szimpatikus vakvágány, delejező hatás térít el minket az útról, amelyen már egyszer járni tudtuk magunkat.
A darab tulajdonképpen egy hétszólamú oratórium, a hetedik kerület összes disszonanciájával és szertelenségével. Asszociatív szóvirágok, nagy ívű életigazságok, irodalmi idézetek, pesszimista filozófia és altesti humor, nagyanyáink mondásai, félrehallott dalszövegek, szabadkőműves szleng – minden itt van, ami egy művelt huszonegyedik századi fejben összerázódhatott, és amit egy ember vasárnapi tudata ki tud köpni magából.
Az előadást elsősorban a szöveg, a szöveg zenéje, belső ritmusa, változékony dinamikája, pulzálása működteti. Nincsenek nagy térbeli és technikai igényei, akár egy kocsmaasztal mellett is eljátszható.

Helyszín: Trafó Klub

A produkció a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett Staféta program keretében valósult meg.

Támogatók:
Budapest Főváros Önkormányzata, Budapesti Városarculati Nonprofit Kft., Staféta, Füge Produkció, Trafó – Kortárs Művészetek Háza

következő előadások